A zárnyitás ősi mesterség.

zárnyitás

A zárnyitás ősi mesterség. A középkorba a zárkovácsok a vasalási részt a zárral együtt készítették el. A szerelési munkát maga végezte. Így nem volt kérdés, hogy minden alkatrész illeszkedett egymáshoz.

Ahogy az ipar fejlődött, úgy fejlődött ez az ága is. Ma már mindent külön állítanak elő. A kilincset, a veretet a kulcsot. Ezeket mégis egy árucikknek tekintjük. Egymást képezik, kiegészítik, így alkotva egy egészet. Hiba gyártják ezeket több száz kilométerre egymástól, az alkatrészeket és a tűréseket precízen összehangolják. Ezt az állapotot a vasalásoknál és a zárszerkezeteknél nem lehet elérni. Itt a két egységet kell összehangolni. Ez rendszerint a felhasználás helyszínén történik.

Az előre legyártott alkatrészek a szakember kezében futnak össze. Ő végzi el az utolsó nagy munkát. A szerelést és az illesztést Ő végzi. Rajta múlik, hogy a végeredmény milyen lesz. Olyan illesztést végez, melynek szakmai neve laza illesztés. A felhasználó a szoros illesztés híve.

Az ajtókilincsek általában lötyögnek. Ennek oka lehet a zárdióban a kilincs játéka, a kilincsvason a kilincsfél játéka. A kilincsvasnak a zárdióba a megfelelő szögben kell lennie. Ha túl szoros, akkor nem illeszthető, ha kisebb, akkor túl laza. A legkedvezőbb a kilincsvas és a zárdió között 0, 03 mm.

A legegyszerűbb mód a kilincs rögzítésére, ha a kilincs négyszögcsapjának egyik oldalára fogazatot készítünk. Minden ajtó kilincsszerelvényén megállapítható, hogy a kilincs tengelyén vagy a zárdión nagyobb a mozgás.

A kilincs felszerelésének három előírt változata van. A csapágyak minél távolabb legyenek egymástól. A szélessége 8-10 mm legyen. A kilincsvas mozgástere ne legyen több mint 0,1 mm.

Ezeknek a követelményeknek megfelelve egészen a húszas évekig minden ajtózár pajzson szélesített volt. A gazdaság azonban ebbe is beleszólt. Takarékossági okokból kiegészítő elemmel készült pajzsokat gyártottak. Ezek egyszerűbbek, gyorsabbak és olcsóbbak voltak.

Comments are closed.